Miért van az, hogy hitem nincsen
Nyugalmam már nem lelem
Jutalmam, hogy minden kincsem
Távol van már, nem velem

Miért van az, hogy bármi áron
Át kell vágnom éveken
Álmodom, a láthatáron
Szárnyat bont a végtelen

Évek telnek, száműzötten
Életemet tengetem
Hang nem szólal, szél nem mozdul
A végtelen tengeren

Engedem, hogy ár sodorjon
Mély pokolból érkezem
Két kezemben kardél villan
Vad bosszúra éhezem

ytse jam

Nekem úgy tűnik elveszítettél
Valamit az évek alatt.
A felhőtlen (és felelőtlen)
Boldogságod, mondd hol maradt?

Napról napra újra kezdhetnéd,
Minden nap egy új történet.
Más ez, mint amit eddig hittél,
Nem örök dráma, csak maga az élet.

Az idő, amit magad mögött hagytál
Mélyen van már: temetett múlt.
Ott az életed minden színében
Az őszi levélnek, ha  a földre lehullt.

ytse jam

Rendhagyó lesz az írásom egy átlagos koncertismertetőhöz képest.

Rendhagyó, mert egy teljesen más közegből kiszakadva tudtam  a new York-i ötös kedvéért pár órára szabaddá tenni magam.
Munkahelyemet (egy R’n’B zenét játszó siófoki koktélbár) otthagyva reménykedtem egy zenei feltöltődésben a sok szemét után, amiket nemhogy kényszerből hallgatnom kell, de részt kellett vennem  a műsor megszerkesztésében is, sőt naprakésznek kell lennem a „trendi”  műfajokból.

Útitársam és egyben sorstársam pedig kongázik esténként hasonló remekművekre.

Nagy reményekkel indultunk hát ketten a kocsiban bőgetve az új lemezt (a Rite of Passage és a Wither sorait már fennhangon énekelve).

További motivációt jelentett az utazáshoz az is, hogy mindketten régen látott barátokat üdvözölhettünk itt, részemről voltak, akiket csaknem hat év után.

A Cynic kezdett, mérsékelt érdeklődés mellett vezették elő szettjüket. Azt el kell ismerni, hogy lágyultak a fiúk az évek során, helyenként Pain of Salvationre emlékeztető részekkel ellenpontozva az elborult jammelős témákat.

Eztán szálltak hatodszor magyar földre az istenek.

A kezdő dal (a Systematic Chaos lemez első tétele) az In the Presence of Enemies volt, bár ebben a helyzetben az utolsó szót friends-re cserélhettük volna. Evvel számoltunk az előző néhány buli setlistjét felkutatva a neten. Ezután azonban szakítottak a srácok az általunk prognosztizált műsorral.
Könnyfakasztó meglepetések (Misunderstood, Caught in a Web) mellett elhangzottak kötelezők (Voices, Pull Me Under, Images-Change medley) és a turné előző állomásainak anyagában is szereplő dalok (A Rite of Pasage, Beyond This Life, Erotomania).
Az átírt szöveggel elővezetett Hollow Years és a sztorizós Solitary Shell volt hivatott oldani a feszültséget, a fokozásáról pedig a Nightmare to Remember elzúzásával gondoskodtak az ötös tagjai (James LaBrie – ének, John Myung – bass, John Petrucci – gitár, vokál, Mike Portnoy – dob, vokál, Jordan Rudess – billentyűk).

Mike Portnoy dobos többször is elvétette a felé hajított dobverőt, ami nem jellemző rá, viszont ritkán vétette el a szájából kilövellő vörös itallal a színpad előterét.
Köpködős szokását később néhány kollégája is átvette, ami viccesnek hatott a komoly szövegek és még komolyabb hangszeres betétek között.
Lehet beszélni olyan dalokról, amik nagyon hiányoztak, (ezek az én esetemben főleg a következők: Endless Sacrifice, Home, Sacrificed Sons, Ministry of Lost Souls, In the Name of God, Strange de ja vu, Scared, Finally Free, Forsaken, Never enough) de ezek egyrészt mindenkinél mások, másrészt ekkora életműből lehetetlen úgy válogatni, hogy az mindenkinek megfeleljen. Meglepődtem egyébként a Constant motion kimaradásán is.
Amúgy meg bármelyik dalukat játszhatják, mind jó.

Természetesen nem maradtunk improvizáció nélkül sem, dobszóló ezúttal nem volt, bár olyan – némileg rosszmájú – kijelentés is elhangzott, hogy minden nóta egy nagy dobszóló (ilyen erővel ez mindegyik hangszerre igaz).

A Solitary Shell alatt Rudess apó (ez simán helytálló – lásd idei fotók) kápráztatott el minket egy billentyűszólóval (félretéve a fingerpad iránti kissé érthetetlenül perverz vonzódását), később pedig John Petrucci gitárossal játszottak a Learning to Live (Images-Changes medley) alatt egy kérdezz- feleleket (itt már nyakában lógott egy valószínűtlenül amorf alakú szinti, ami már a kezdés óta ott figyelt a színpadon). Egyébként megér egy külön misét a billentyűs mágus felszerelése is: a körbe-körbe forgó-pörgő talapzat, a Dream logo alakú kottatartó (digitális kottának ám!), és a hangszerek.

A refiken és a fejlámpákon kívül sem háttérvászon, sem piro vagy egyéb show- elem és reklám sem volt a színpadon, nehogy elvonja a figyelmet a zenéről.

Erre mondaná jó öreg Charlie apánk: Csak a zene van. Mi vaaaan?!? Csak a zene van.

A több mint húsz év alatt (a zenekar története és diszkográfiája bárhol elérhető, mint ahogy a koncert teljes anyaga fent van a Te Csatornán) lemezre préselt és koncerten eljátszott rengeteg hang mindegyike reményt ad, hogy ebben a végletekig felületes, elektronizált világban még mindig van ZENE.

Minden egyes koncert sikere, a stílusban példátlan lemezeladási mutatók pedig azt támasztják alá, hogy Istennek hála elegen vagyunk még, akik ezt hallgatják is.

Idegen tollakkal ékeskedem, de ez szól rajongóknak és olyanoknak is, akik még nem hallottak az Álom Színházról:

Turn the key,walk through the gate
A great ascence to reach a higher state

ytse jam

p.s.: Külön köszönöm barátaimnak és (jórészt) volt osztálytársaimnak, hogy már abban a pillanatban, amikor találkoztunk nyilvánvaló lett: viselkedésünk egymással pontosan olyan, mintha az utóbbi hat évet is együtt töltöttük volna.

És ez a nem semmi.

Ezt muszáj volt megosztanom, a Totalcar belsőség blogjának egyik kommentjében találtam. Érdemes megnézni teljes képernyőn. Mondjuk a videó maga nem mutat sokat a drift “szépségéből”, de én mindig rácsodálkozom, hogy milyen minőségben lehetne már online fogyasztani a vizuális tartalmakat, ha végre valaki kitalálna egy működő üzleti modellt…

HD minőségben az eredeti oldalon látható.

Formula D New Jersey 2009 from Will Roegge on Vimeo.

Vörösboros marhapöri. Egy egyszerű, de annál nemesebb feladat. Kell hozzá ez-az, például marhahús, esetünkben 7 kg. Nem kevés, viszont sok. A néhány hozzávalóból már csak a pirospaprika hiányzott, jófajta édesnemes porra pályáztam. Irány a nemzetközi spórolás fellegvára, ott biztos lesz.

Volt is. Kalocsai, szegedi, háziaranyos, spórolós-megbízható minőségű. Mondom a legjellemzőbb származási helyeket, ami a bennük található paprikát illeti: Peru, Kína, Szerbia (zárójelben megjegyezve: Vajdaság – hja, a nemzeti érzelmek ugye…), Románia, Spanyolország. Persze magyar is, jellemzően 30-40% körül. A szemérmesebbje azt írta: import paprika legfeljebb 70%. Köszi. Döbbenetemben odaszóltam az árufeltöltőnek, mégiscsak vicces, hogy a látszattal ellentétben nem lehet magyar paprikát kapni. Néma csönd volt a válasz. Nem gondolok semmi rosszra, egyszerűen leszarta.

Egy-egy márkán belül is többféle összetétel létezik, függően attól, hogy csemege, édesnemes, avagy “különleges” a cucc. Én végül egy magyar-perui kombó mellett döntöttem az édesnemes mezőnyből. Kínai paprikát nem szívesen veszek, hátha az is műanyag. A spanyol még játszott volna, de azt is kínaival kombinálták. Maradtak az indiánok, mostanában úgyis rájuk jár a rúd. Legfeljebb egy kis kecskeszar is keveredett bele, sag schon.

Azért döbbenet. Ki gondolná, hogy “Szegedi”, meg “Kalocsai” márkanév alatt import paprikát vesz a magyar. Használnám a blaszfémia szót, de nem tudom, van-e Isten (lásd még: ha létezne Isten, ezt nem hagyná) .

Megfőtt és jó lett – de a színe elég gyengécske volt…

hát, induljunk lassan.